A jégember és a tűzlány
Messze, messze! Talán itt,
s talán távol.
Vagy csak melletted!
De lehet hogy bárhol.
Egy jégember magányosan élt.
Jégszívet növesztett mert
a szerelemtől félt.
És elteltek az évek s
mert fagyos lett a teste.
Élelmét a hóban
kihűlten kereste.
Amihez csak ért jéggé
is változott.A hús
hideg volt szájban.
És ő örökre átkozott!
Rossz volt annak régen
kire jég szemét vetette.
Mert talán valaha ember volt
de már rég elfeledte.
Rideg lett a táj is!
Olyan rút,és búskomor.
Csak belül sírt még halkan
néhány nagy jégszobor.
De egy nap az erdő
olyan szép dallamot hozott.
A jégszemből a jégkönny folyt
pedig soha nem is szokott.
S lábai is megremegtek
már a hóban.
Mert sírni látta magát
egy befagyott tóban!
Csupán egy lány dala volt
mégis meghallotta
e néhány sort.Mert
neki oly kedves volt
ez az ének.És bár
soha őt még nem látta.
Így álmodta szépnek.
És örült minden földi
létnek.
Tűz lángok, tűz lángok,
gyertek most velem!
Vigyük a meleget s
fogjátok kezem.
Szaporán szépen
most munkára fel!
Adjuk meg gyorsan mi
a fázós testnek most kell.
S ő sohasem hallott még
ennél szebb dalt.Mely
olvasztott szívén és a
lelkébe mart.
Elindult tehát és sebesen
követte a hangot.
Mikor a faluban éppen
húzták a harangot.
Csak a hegyről lefelé
csak most az egyszer had lássa.
Még ne hagyja cserben
az a rossz hallása.
Mert látni akarja már nagyon őt!
Azt a csodaszép énekesnőt.
Emberek emberek hát el
innen gyorsan!
Itt jön a jégember hisz
látjátok ott van.
És fagyasztott mindent
amerre járt, mert
hívta egy dallam és
ő csak erre várt.
S a faluba érve
egy tűzlány ült félve
és a fagyos tájat nézte.
Itt vagyok kedvesem
mondta a jégember.
Szeretni akarlak én
teljes lényemmel.
És akkor csak úgy
mosolygott kacéran
az a tüzes száj.
S volt benne érzelem
és ezer báj.
Hívta magához a láng
a jeget.
Most végre már vele
együtt is lehet.
De jaj ahogy közelít ott
már megfagyott minden.
Most itt szobor
már száz van!
De ember már nincsen.
Csak a hideg csend.
Mi itt lakik lent.
S látta a tűzlány hogy
ez nem lesz így jó.
S most vár rá boldogság
s az örökkévaló.
És magába ölelte
gyorsan a jeget.
Adott testéből neki
egy felet.
Jég és tűz így
olvadt hát össze akkor.
S a szobrok már éltek
pirkadatkor. És
már víz mosta a házak
falát.
És csodálták a tűzlányt
magát.
Talán még látod őket
magad körül.
Amikor két szerelmes szív
nevet, s örül.
És őket soha nem néznéd
egy párnak.
De ők mégis
egymásra találnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése