Szomorú
fekszem itt magamban.
Keresem a csendben
a vígaszt a szavakban.
Talán megérzem
amikor majd meglátom
és átölel
mint a régi barátom.
De most csak
olyan üres vagyok
és itt vannak velem
a szürke hétköznapok.
Most a testem
oly gyenge és erőtlen.
A sötétség követe is
itt áll már előttem.
Pedig azt hittem megöltem.
Nehéz így már
boldognak lenni
ha folyton ezt látom
akkor nem marad semmi.
Csak a rosszat mutatni
nap mint nap
míg ez a fenevad
beléd harap.
És nem enged el
a fojtogató harag.
De most úgy fáj!
Mert a lázadó szívemet
szorítom öklömbe.
És éhező farkasként
járok körbe körbe!
Most látom
ahogy hat rám az élet.
Még nem távoztam!
De már nem is élek.
Mégis valahol
ez a világ is
hozzám tartozik.
Itt a fekete
a fehér ellen sakkozik.
És a végén eldől majd
hogy kié lesz a lélek.
De addig míg csatáznak
én egyre jobban félek.
Lassan
már könnyes álomra
hajtom fejem.
Bezárkózok!
Már semmi rossz
nem történhet velem.
Elhal a sötétben
minden gondolat.
Nem látok már semmit!
Csak árnyakat és foltokat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése