A vén utcazenész

 A vén utcazenész!

Kihalt téren csendesen szép muzsika szól.

A kopott fal az utcán lágyan válaszol.

Magányos gitár sír egy bánatot.

Nem jön el a kedvese.

Hiába állhat ott.

S ősz hajába kap minden kósza szél.

Hallod e dallam róla mit mesél.

Soha nem felejti el már szíve a napot.

Mikor két szerelmes akkor boldog csókot kapott.

S valahol a téren fészket is rakott.

De ifjú még a legény.

Nevét nagy betűvel írják.

Olvass egy behívót. Harcolni is hívják.

Nincs idő könnyezni! Pakolni kell mindjárt.

Síri csend van mindenhol.

Katonák a sorban. Lőtt seb van a zubbonyon,

s lent fekszik a porban.

Vakító a napfény de nem jut be a házba.

Egy kismadár az utcáról rászáll a kórházra.

Vidd el a levelem. Vidd őhozzá kérlek!

Csipogd el hogy szeretem!

S hamar visszatérek. Mond neki hogy itt vagyok!

Itt folyt el a vérem!

Indulok is gyorsan. Várjon rám a téren.

Puska dörren, ágyú szól. S elhagyja frontot.

Egy rózsa száll a kézben. Éppen szirmot bontott.

Összenéz az utcán két nedves szempár!

Szakad a szív hevesen ha mindent megjár.

Így lettek ők délelőtt véglegesen egy pár.

S minden nap a zenész ott játszott a téren.

Kalapján a felirat dobjon pénzt be, kérem!

Így teltek az évek. Boldogan, és szépen.

Szomorú a vén zenész.

A temetőbe jár ki. Gyászolja a kedvesét.

Itt,  láthatja bárki. S a puszta sírból is,

csak egy rózsa szál áll ki.

Minden nap a téren. Bámul egy ablakot.

S arról énekel, hogy a szerelme itt lakott.

És egyedül az úton, így mereng a múlton.

Szálj csak falevél!

Vidd mesze a hírünket.

Kösd össze az égben szerelmes szívünket.

Az enyém, már idelent örökre érte lüktet.