Állatkínzó

 Állatkínzó!

Vadember egy koszos utcán sétáltat egy ebet.

Ilyen dühös ábrázattal ő más nem is lehet.

Lánc csörög az úton, hangosan ha húzza.

Csont roppan a nyakán amikor felhúzza.

Ivott már eleget, kezében már bot van.

Köp a kutyára,  az ő baja ha ott van.

Vonszolja magával majd egy fához is köti.

Gúnyosan Kérdez. Ugye fáj már ez blöki?

S üti a szegényt ahol csak éri.

Nyüszít a kutya. Ő ezt nem kéri!

Az a baj hogy szolgád lettem?

Jóvá teszem bármit  tettem!

Ne bánts gazdám! Fáj amit kapok.

Hagyd abba azonnal! Kérlek! Ígérem nem harapok.

Nézz rám! Már véres a bundám.

Rosszat tettem neked? Bár csak  tudnám.

S így tapossa az erős a gyengét.

A harag legyőzi az  elmét.

Nincs szánalom. Nincs kegyelem.

Lesújt a hóhér. Pusztuljon a jószág.

Kár itt a szóért. Életet hozott de most elvenni akar.  

Hiába karmol, hiába kapar.

De ekkor a vas reccsen egy nagyot.

Lélegzet megfagyott. S most az erő alább hagyott.

Lihegve áll az állat. Talán csak támadásra várhat.

És akkor ugrik rá! Karmolja tépi. Már nem óvja, s nem félti.

Legyen hát! Harapom karod pedig nem vagyok éhes.

Harcolj velem én nem vagyok mérges.

Iszom a véredből pedig szomjas sem vagyok.

Fogam a húsod közt ragyog. Végre szabad vagyok.

Ezt kapod. Itt van vége. Ne mond hogy még ne!

A kéz már nem bánthat. A szavak már nem fájnak.

Csúf képe lesz a vörös tájnak. Többé nem teszel te semmit.

A pokol kapuja már megnyílt.