Sárban élek
Én csak taposom a sarat!
De rongyos csizmám
egy sártengerben marad.
Emelném lábamat
és törnék csak előre.
De nem jutok sehová,
és már félek is tőle.
Pedig látom a távolban!
Tudom
hogy hová kell elérnem.
De hiába folyik el
saját hazámban a vérem!
Előre már nem jutok!
Csak az álmaim
visznek még tovább.
Itt már a táj is
egyre mostohább.
Mellettem
a csillogó aranyút
mely hívogat fényesen.
De ha átnézek oda,
csak tombolok mérgesen.
Kik ezek?
Miért futnak el
sebesen mellettem?
Hiszen lábuk nyomát sem látom!
Utánuk most
fájó nyomorom kiáltom.
Várjatok!
Én is menni akarok veletek.
Én is kapni akarok
a tortából egy szeletet!
De senki sem figyel oda énrám!
Itt küzdök és taposok
megtörten és bénán.
Talán ezek nem is emberek.
Úgy suhannak itt az úton
mint a viharfellegek.
Én csak itt állok
és már szólni sem merek.
Valamit rosszul csináltam volna?
Mögöttem nincs senki,
aki engem tolna!
Hiába is tartanám eléjük
üres kezem.
Szédült tempójukat
én meg nem fékezem.
Őket elérni
így nem lehet.
Mert hamar felkerül
az utolsó kenet.
De egyszer majd eljön az idő,
mikor lassabbak lesznek.
Mikor majd
sokat kérdeznek tőlük.
és igazságot tesznek.
Ott fogok én állni!
Mikor reszketve kell nekik
ítéletet várni.
Ott már megtörténhet
bármi!
S akkor én átnyúlok.
A szökellő lábakat
majd taposom a sárba.
S fojtom sós könnyeimet
bánatba és gyászba.
És tartom szorosan,
magam mellet őket.
És uszítom rájuk
a szenvedőket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése